Mohamed vajon mit szólna a párizsi terrortámadáshoz? Erről nyilván megoszlana a radikális és a mérsékelt muszlimok véleménye, hiszen míg az egyik egy felbujtót, addig a másik egy bölcset imád. Ahány nézet, olvasat, annyi Allah és Mohamed... És kié igazabb, mint a másik? Ezt akár az összes vallás értelmezésében is kérdezhetjük.
Én nem vagyok vallásos ember, de mint e világban egyenlő, fenntartom a jogot, hogy saját nézetem legyen az istenekről és prófétáikról. Úgy vélem, ha a radikális hívek jogosnak érzik, hogy meggyőződésüket merényletekkel nyomatékosítsák és követeljék a tiszteletet, úgy minden embernek joga van a saját meggyőződését képviselni.
Íme az én Mohamed prófétám. Ő nem bánja, ha ábrázolják. Azt kéri, hogy ne gyűlölködjünk. Az áldozatokat látni és felismerni kell a La Belle Equipe-ben, a határon, otthon, de látni kell azokat is, akik talán maguk sem tudják, hogy áldozatok. Gyerekeket, akiket Dél-Amerikában, Afrikában vagy akár az Arab-félszigeten nevelnek gyilkosokká, öngyilkos merénylőkké. Akik nem is érthetik, hogy amit tenni készülnek az helytelen, hiszen a felnőttek nem, hogy nem fékezik meg őket, éppen ellenkezőleg, ők adják a kalasnyikovokat és pokolgépeket a kezükbe. És látni kell a nyomort, az elkeseredést, amiben legtöbbünknek nincs része, így nem is tudhatjuk, hogy mire képes a csüggedés, ha úrrá lesz rajtunk. Embereket kell látni, akiknek a nagy közös asztalról csak morzsák hullanak alá, és annyira sóvárognak egy kevés boldogság után, hogy már elhiszik, hogy a halálban szűzek és mérhetetlen gazdagság lesz a jussuk.
Nem ellenségeket kell látni, hanem megoldásra váró problémákat. Nem kerítéseket kell húzni és elbújni, hanem vállalni a felelősséget, amely egyenlővé tesz bennünket a Földön. Az én prófétám azt kérné, hogy ne a bosszút keressük, hanem a megoldást.
Ha az én prófétám létezne - mint ahogy nem létezik - azt mondaná, hogy óvodások vagyunk egy óvodában. Van néhány gyerek, akik birtokolják a játékokat és az uzsonnát és van a többség, akik nem. Viszont addig soha nem lesz béke a teremben, míg nem fog össze a csoport és találja ki, miként lehetne, hogy egy kicsit mindenkinek jó legyen.
És látni kell, hogy jelenleg - akár mekkora is a vélt nyomorunk - mi vagyunk a szerencsés gyerekek, akik nem hajlandóak tudomást venni a többiekről.
Az én világnézetemben bűn az, ami péntek 13-án történt. Még akkor is, ha az elkövetők talán nem is rendelkeztek soha azzal a morális tudattal, hogy szörnyűséget, helytelen dolgot tesznek. Az ő bűnük - a gyilkosság mellett - az ostobaságuk, hogy nem ismerték fel, hogy agymosás áldozatai lettek.
Az én nézetemben, az ő bűntetésük az a néhány másodperc, amely megelőzi a halált, mikor sóvárogva várják a ígért mesevilágot nőkkel és gazdagsággal, de ehelyett csak a sötétség...
Kemény munka a bloggolás. Főleg, ha a blogger nem az internetről halássza össze a tartalmat, hanem maga készíti. 
