Ma elvittem a gyerekeket halloween alkalmából ijesztegetni. Az egész településen egyedül jártuk a kihalt utcákat. Mifelénk sötétek az utcák, sötétek a szívek, de a legnagyobb sötétség talán a fejekben lakozik.
Ilyenkor különös egységbe kovácsolódnak a halloweent és a halloweenezőket gyűlölők, mondván, hogy ez nem magyar ünnep.
Való igaz. Nem magyar ünnep. Ahogy a karácsony, a mikulás, a húsvét és busójárás sem. Átvettük az összeset. És? Nem az a lényeg, hogy jót tegyünk magunkkal, de legfőképpen a gyermekeinkkel? A halloween csak egy újabb alkalom, hogy a tespedésből felálljunk, és gyártsunk néhány igazán izgalmas emléket a számunkra legfontasabb személyeknek, a gyerekeinknek. (mit nem adtam volna azért gyerekkoromban, hogy halloweenkor beöltözzünk és járjuk este a várost, ijesztegessünk, csínyeket kövessünk el) Úgy vélem, ez a törekvés igazán megérne némi toleranciát.
Való igaz, hogy halottak napján és mindenszentekkor szokás megemlékezni elhunyt szeretteinkről, ismerőseinkről, de a halloween egy nappal korrábban van, nem hiszem, hogy bárkit is zavarna néhány csokit és emléket gyűjtögető, nevetgélő gyerek. A gyásznak és az emlékezésnek is megvan a maga ideje, ahogy a közhely tartja.
És ha már közhelyek, akkor a személyes kedvencem, hogy "megint Amerikát majmolod". (Persze mindezt facebookon, hiszen hol máshol kell szidni és oltani Amerikát, mint annak a legnagyobb exportcikkén)
Mi nekem Amerika? Sosem jártam ott, egyetlen amerikait sem ismerek. Mégis amerikai filmeken nőttem fel, amerikai zenét hallgattam, amerikai ételeket ettem, amerikai videójátékokon játszottam, amerikai műsorokat néztem, amerikai írók könyveit olvastam... Nekem semmi Amerika, mégis beivódott a vérembe az amerikai életérzés. És ezzel valószínűleg sokan vannak így, akik a '80-as években voltak gyerekek, fiatalok. Nem szégyellem magam ezért, hiszen nem volt választásunk, akkoriban és az azt követő évtizedben is minden az Egyesült Államokból/ról szólt. Belenőttünk és valószínűleg a mi generációnk tökéletes amerikai állampolgár lenne, hiszen szinte születésünktől amerikainak nevelt minket a média.
Manipulálva lettünk? Igen, feltétlenül. Áldozatok vagyunk? Egy frászt. Imádjuk, hiszen nekünk ez az életérzés is hozzátartozik a gyerekkor édes emlékeihez. (Amikor a testvéremmel játszottam katonásat, Jack volt a nevem... de rég volt.)
Igen, kicsit magyarok vagyunk, kicsit amerikaiak, kicsit britek, kicsit németek... de nagyon emberek. Gyarlók, befolyásolhatóak, de emberek mindenek felett.
Én szeretem, hogy a nyugat ekkora befolyást gyakorolt a gyermekkoromra. Óhatatlanul is vonzódom a stílusukhoz, termékeikhez, műveikhez. Ez tökéletesen meglátszik A posztapokalipszis gyermekein is, hiszen amerikai vintage stílusban rajzolom a karaktereket, sőt maga a fő téma, a posztapokalipszis is amerikában vált divattá még a hidegháború forró évei alatt.
Szóval, amikor elérkezik az október 31-ike, elfog valamiféle hiányérzet. Évek óta faragok töklámpásokat erre az alkalomra, mégis üresnek érzem ezt a napot. Illetve éreztem, mert ma megtörtük a jeget, szembe fordultunk a sötét utcákkal, és kibeba jól éreztük magunkat. Már csak háromszázhatvanötöt kell aludni és újra Ha-ha-lloween!
Ezt a két tököt ennek a - számomra oly kedves - napnak a tiszteletére (de leginkább gyermekeim nyomására) faragtam, és be kellett látnom, hogy photoshoppal jóval egyszerűbb lett volna elkészíteni őket...
Kemény munka a bloggolás. Főleg, ha a blogger nem az internetről halássza össze a tartalmat, hanem maga készíti. 
